"A tudatos én és a tudat alatti én

Csak akkor vagyunk képesek látni önmagunkat, amikor tudatosak vagyunk, és ez az önismereti folyamat egyszer csak rengeteg olyan, korábban rejtett erőt tárhat fel, amelyek folyamatosan alakítanak, manipulálnak és visszatartanak bennünket. Addig nem tudunk egészségesebben táplálkozni, nem tudunk leszokni az ivásról, nem tudjuk szeretni a partnerünket, és semmilyen módon nem tudjuk fejleszteni önmagunkat, amíg nem válunk átláthatóvá önmagunk számára. Mert ha intuitívan tudjuk, mit kell tennünk az életünk jobbá tételéért, akkor miért nem tesszük meg? Ez nem erkölcsi kudarc; azért nem, mert megrekedtünk ezen többé-kevésbé automatikus viselkedésminták ismétlésében.

Talán ismerősen hangzik ez a helyzet: mindennap ugyanabban az időben megyünk munkába, és a reggeli rutint többé-kevésbé megjegyeztük. Lezuhanyozunk, fogat mosunk, kávét főzünk, megreggelizünk, felöltözünk, elindulunk a munkahelyre, és így tovább. Alig kell tudatosan gondolkodnunk mindezek elvégzéséhez, mert olyan gyakran csináljuk őket, hogy az agyunk robotpilótára kapcsolt. Előfordult már, hogy munkába menet elgondolkoztunk azon, hogyan is jutottunk ide?

Amikor robotpilóta üzemmódban vagyunk, elménk egy primitív – vagy tudat alatti – része irányítja a reakcióinkat. Akármilyen elképesztő is, a tudatalattink minden egyes tapasztalatunkat elraktározza. Ám a tudatalatti nem csupán semleges raktára a tényeknek és számoknak; érzelmi, reaktív és irracionális is. Minden egyes nap minden egyes pillanatában ez a tudatalatti alakítja azt, ahogyan a világot látjuk; ez a legtöbb (gyakran automatikus) viselkedésünk elsődleges mozgatórugója. Bármikor, amikor nem vagyunk teljesen tudatos állapotban, a tudatalattink keményen dolgozik azon, hogy „mi magunk” legyünk. Ahogyan gondolkodunk, beszélünk és reagálunk – mindez abból a tudat alatti részünkből származik, amelyet a gyermekkorunkban a kondicionálásnak nevezett folyamat során rögzült gondolatok, minták és hiedelmek határoznak meg.

A robotpilóta üzemmódban való működés a kondicionálásunk függvénye. Legtöbbünk megrekedt a tudat alatti programozásban;2 sőt, egyes agyi vizsgálatok azt mutatják, hogy a nap mindössze öt százalékát töltjük tudatos állapotban, a fennmaradó időben pedig tudat alatti robotpilóta üzemmódban vagyunk. Ez azt jelenti, hogy napjainknak csak egy aprócska részében hozunk aktív döntéseket, a fennmaradó időben viszont hagyjuk, hogy a tudatalattink irányítson.

Homeosztatikus impulzus

A tudatalatti elsöprő vonzása megnehezíti számunkra a változást. Evolúciósan nem a változásra vagyunk berendezkedve. Amikor megpróbáljuk kimozdítani magunkat a robotpilóta üzemmódból, az elménk és a testünk ellenállásába ütközünk. Ennek a válasznak neve is van: homeosztatikus impulzus. A homeosztatikus impulzus szabályozza az élettani funkcióinkat, a légzéstől kezdve a testhőmérsékleten át egészen a szívverésig. És mindez a tudatalatti szintjén történik, ami azt jelenti, hogy egyiket sem végezzük aktívan, ezek automatikus tevékenységek. A homeosztatikus impulzus célja az elme és a test egyensúlyának megteremtése. Ha zavarok lépnek fel a szabályozásban, a kiegyensúlyozatlanságok gondokat okozhatnak, sőt akár önmagunk elárulásához is vezethetnek.

A tudatalatti a komfortzónában szeret létezni. A legbiztonságosabb hely ugyanis az, ahol már jártunk, hiszen ott előre tudjuk az események ismerős kimenetelét. A szokások, vagyis azok a viselkedési formák, amelyekhez ismételten visszatérünk, a tudatalatti alapértelmezett üzemmódjává válnak. Az agyunk valójában jobban szereti, ha ideje nagy részét robotpilóta üzemmódban töltheti – úgy tudja a legjobban megőrizni az energiáját, ha tudja, mire számíthat. Ezért tűnnek a szokásaink és a rutinjaink olyan megnyugtatónak, és ezért olyan nyugtalanító, sőt kimerítő, ha valami felborítja ezeket. A baj csak az, hogy a kondicionált rutinunk követése miatt meg is rekedünk ebben a rutinban.

Ez az ismerőshöz való vonzódás megóvta őseinket a különböző fenyegetésektől, például a vadállatoktól, az élelmiszerhiánytól és az ellenségektől. Bármilyen viselkedés, amely életben tart minket – gondoskodik a táplálékunkról és a szállásunkról –, sokszor ismétlődik, és a homeosztatikus impulzus által előnyben részesül anélkül, hogy aktívan döntenénk a kérdésben. Ma, a viszonylagos kényelem világában (a fejlett világ szemszögéből nézve) az evolúció abban a reaktív állapotban tartja a testünket és az elménket, amelyben minden ismeretlen vagy kissé kényelmetlen dolgot fenyegetésnek tekintünk. Az is tény, hogy a fekete, őslakos és színes bőrű emberek (angol rövidítéssel BIPOC) még a fejlett világban is naponta szembesülnek elnyomó rendszereink fenyegetéseivel. Ezen ösztönösen vezérelt reakciók miatt, amikor megpróbálunk változtatni a szokásainkon, sokan közülünk a tehetetlenség körforgásának csapdájában vergődnek. Ahelyett, hogy megértenénk, mindez egy evolúciósan kialakult testi reakcióból fakad, hajlamosak vagyunk megszégyeníteni magunkat. Ez a szégyen a fiziológiánk félreértelmezése.

Minden alkalommal, amikor olyan döntést hozunk, amely kívül esik az alapértelmezett programozásunkon, a tudatalattink mentális ellenállást generálva megpróbál visszahúzni minket az ismerőshöz. A mentális ellenállás szellemi és fizikai kellemetlenségek formájában is megnyilvánulhat. Jelentkezhet vissza-visszatérő gondolatok formájában, mint például „ezt később is megtehetem” vagy „egyáltalán nem is kell ezt megtennem”, vagy olyan fizikai tünetek formájában, mint a nyugtalanság, a szorongás, vagy egyszerűen csak abban, hogy nem érezzük magunkat „önmagunknak”. Ilyenkor a tudatalattink azt üzeni, nem érzi jól magát a javasolt változások új terepén.

Szabadulás

Ahogy közeledett Jessica esküvőjének napja, a szorongása egyre jobban felerősödött, és ő a felhalmozódó energiát az esküvő különböző részleteinek megtervezésében vezette le. Közel sem volt egy „menyasszörny”, de mint elmondta nekem, úgy érezte, nem ura a helyzetnek, ezért úgy tűnt, a nagy napja valójában teher a számára. Ő és én mindenesetre következetesek maradtunk a közös munkánkban, és megpróbáltuk arra hasznosítani az energiáit, hogy megismerjük és felébresszük a tudatosságát. Nagyjából ebben az időben, amikor már néhány éve járt hozzám terápiára, végre mesélt egy általa elszenvedett pusztító veszteségről – ez úgy merült fel a foglalkozásunkon, hogy elmondta, mennyire felzaklatta nemrég a gondolat, hogy nem kerülhet sor az apa–lánya táncra.

Jessica a húszas évei elején járt, amikor az édesapja, aki a biztos pont volt az életében, és szeretett tagja tágabb közösségének, hirtelen elhunyt. Ez a fajta tragédia bárkit megrázna, de Jessica azon döntése, hogy csak a kapcsolatunk ötödik évében említette meg a halálát, megmutatta, milyen mélyen nyomta el ezt a veszteséget. Érdemes volt megvizsgálni, hogy a reaktivitás napi ciklusaiban, a partnerével szembeni harag mintáin és az állandó, általános napi stresszen keresztül talán a fel sem dolgozott érzései törnek felszínre. Mivel Jessica soha nem nézett szembe a gyászával – azokat az érzéseket kezelhetetlenül nagynak és ijesztőnek érezte, ezért inkább elfojtotta őket, hogy folytatni tudja az életét –, egy hurokban rekedt. A teste hozzászokott ehhez a hurokhoz, így akkor érezte jobban magát, ha elkerülte saját mélyebb érzéseit ahelyett, hogy szembenézett volna velük. Megemlítettem neki, milyen szokatlan, hogy az apja nem került szóba már hamarabb is a beszélgetéseink során, és megkérdeztem, szerinte miért nem beszélt nekem egy ilyen sorsfordító és traumatikus eseményről. Azt mondta, őt is meglepi, hogy még nem említette, és hogy maga sem tudja, milyen hatással volt rá a veszteség; ennyire mélyen temette el a gyászát.

Ahogy elkezdte tervezgetni az esküvőjét, mind gyakrabban került szóba az apja. A férfi nyilvánvaló hiánya lehetetlenné tette Jessica számára, hogy továbbra is tagadja, milyen fontos helyet foglalt el az életében. Ennek ellenére ritkán mutatott érzelmeket a veszteségével kapcsolatban. Nyugodt, szinte érzéketlen maradt, amikor róla beszélt. De ahogy közeledett az esküvő ideje, egyre többször és többször szóba került, és ezzel párhuzamosan azon is dolgoztunk, hogy tudatosítsuk Jessicában, hogy múltbeli gyásza milyen sokféleképpen szűrte meg a jelenről alkotott képét. Képessé vált arra, hogy megfigyelje, miként erősített rá a felszíni stresszhatásokra, hogy elterelje a figyelmét az apja halála miatti be nem vallott fájdalmáról.

Együtt vizsgáltuk meg, mennyire fontos fejleszteni a tudatos tudatossága erejét, hogy megtörhesse ezeket az automatikus reakciókat. Azon dolgoztunk, hogy visszatereljük a figyelmét a jelen pillanatba, mielőtt úrrá lenne rajta egy, az esküvői tortával vagy az ülésrenddel kapcsolatos eltúlzott reakció. Elemeztük, hogyan tudná a legjobban hasznosítani a légzési és meditációs gyakorlatokat. Jessica számára a testmozgás, különösen a jóga bizonyult a leghatásosabbnak. A testmozgás elősegíti a tudatosság szempontjából kulcsfontosságú „figyelem-izom” erősítését. A jóga, amelyet „felülről lefelé irányuló” gyakorlatnak tartanak (ez azt jelenti, hogy az agy határozza meg a szándékokat, amelyeket a test követ), különösen hatékony eszköz lehet ahhoz, hogy segítsen az elmének belehelyezkedni a jelen pillanatba azáltal, hogy a figyelmünket összpontosítjuk, miközben a légzésünk irányítását gyakoroljuk, és kihívások elé állítjuk a testünket. A jógagyakorlatok révén kifejlesztett figyelemirányítás segített Jessicának, hogy várjon egy másodpercet, mielőtt reagálna. Ez segített számára teret teremteni ahhoz, hogy elkezdje tudatosan, teljesebben megtapasztalni, mi történik vele. Erről a tudati alapról indulva hozta létre a jövőbeni változásokat.

A jóga akkora hatással volt Jessicára, hogy úgy döntött, oktatói képesítést szerez. Szigorú programhoz tartotta magát, s ezáltal szembesült a reaktivitás számos olyan állapotával, amelyekben addig élt. Amint teret engedett az önmegismerésnek, és képes volt elviselni a komoly kihívást jelentő testi pózokban aktiválódó, néha szinte nyomasztó érzések kellemetlenségét, a terápiánk is működni kezdett. Minél jobban beleélte magát a jógagyakorlataiba, annál inkább a jelen pillanatban élt. Olykor-olykor már kilépett a robotpilóta üzemmódból, és önmagát látta ahelyett, hogy pusztán átadta volna magát az egyik, majd a másik érzésnek. Ahogy egyre inkább jelenvalóvá vált, képes lett megállni és annak látni a gondolatait, illetve a viselkedéseit, amelyek azok valójában voltak: kezelhető átmeneti állapotoknak. A „figyelem-izom” révén jobban tudatosította a gondolatait; azután megtanulta, hogyan viselje el a gondolatai által okozott kellemetlenséget, miközben ellenállóbb és erősebb lett. Ez lett belső átalakulásának a katalizátora.

Minél többet gyakorolta Jessica a jógát, annál tudatosabbá vált. Valójában az agya szó szerint, fizikailag átalakult. Amikor a „figyelem-izmunkat” fejlesztjük, egy neuroplaszticitásnak nevezett folyamat játszódik le. A neuroplaszticitás fogalmát az elmúlt ötven évben vezették be, miután a kutatók felfedezték, hogy agyunk szerkezetileg és fiziológiailag is egész életünkön át képes a változásra (korábban azt hitték, ez csak a húszas éveinkig lehetséges).

Az agy figyelemre méltó módon képes átszervezni önmagát, és új kapcsolatokat létrehozni az idegsejtek között. A kutatások azt mutatják, hogy az olyan gyakorlatok, mint a jóga és a meditáció, amelyek a figyelmünket a jelen pillanatra összpontosítják, különösen hatékonyak az agy átstrukturálásában. Amikor új idegpályák alakulnak ki, képesek vagyunk kiszabadulni az alapértelmezett mintáinkból, és aktívabban élni tudatos életet. Ezt a funkcionális MRI (fMRI) agyi képalkotó vizsgálatok is megerősítik, kézzelfogható bizonyítékot adva arra, hogy a következetesen végzett tudatossági gyakorlatok hatására megvastagodnak a prefrontális lebenyek, vagyis azok a területek, ahol a tudatos öntudatunk valójában él. Az együttérzésen alapuló meditáció más formái (vagy az, hogy egyszerűen becsukjuk a szemünket, és olyasvalakire gondolunk, akit szeretünk) segítenek megerősíteni az agy érzelmi központját, a limbikus rendszernek nevezett területet. Mindez a munka átprogramozza az agyat, megzavarja az alapértelmezett gondolkodási mintáinkat, és felébreszt bennünket a tudatalatti által vezérelt robotpilóta üzemmódból. Ebből a tudatos alapból kiindulva aztán elkezdhetjük felismerni a gondolatainkban, meggyőződéseinkben és kapcsolatainkban jelen lévő kondicionált mintákat. Ez az őszinte öntudatosság megmutatja az utat a változás és végső soron a gyógyulás felé."