''Hogyan veszik át az uralmat a stresszhormonok?

Tudományos szempontból a folytonos stressz olyan, mintha szüntelenül túlélőmódban élnénk. Ha stresszes élményt élünk át, amely valamiféle fenyegetést jelent számunkra (tehát előre kiszámíthatatlan, az irányításunkon kívül eső helyzetbe kerülünk), egy primitív idegrendszer, az úgynevezett szimpatikus idegrendszer lép működésbe, testünk pedig óriási energiákat mozgósít, hogy reagálni tudjon a stresszre. Fiziológiai értelemben a test automatikusan rácsatlakozik azokra a forrásokra, amelyek ahhoz kellenek, hogy meg tudjon birkózni az aktuális veszéllyel. A pupillák kitágulnak, hogy jobban lássunk; szaporábbá válik a pulzusunk és a légzésünk, hogy el tudjunk futni, felvegyük a harcot vagy el tudjunk rejtőzni; több glükóz kerül a véráramba, hogy a sejtek több energiához jussanak, a vér pedig a végtagokba áramlik a belső szervek helyett, hogy gyorsan tudjunk mozogni, ha úgy hozza a szükség. Az immunrendszer működése fokozódik, majd visszaesik, miközben az adrenalin és a kortizol elárasztja az izmokat, és energiát ad ahhoz, hogy vagy elmeneküljünk a stressz kiváltója elől, vagy felvegyük vele a harcot. A keringés csökken a racionális előagyban, viszont megnövekszik az utóagyban, így kevésbé tudunk kreatívan gondolkodni, ehelyett inkább az ösztöneinkre hagyatkozva hozunk azonnali döntéseket.

Anna teste és agya férje öngyilkosságának felkavaró hírére azonnal túlélőmódra váltott. Rövid távon minden organizmus el tudja viselni a kedvezőtlen körülményeket úgy, hogy elmenekül vagy elbújik a közelgő stresszor elől, illetve felveszi vele a harcot. Mindannyian úgy vagyunk felépítve, hogy meg tudjunk küzdeni a rövid ideig fennálló stresszel. Az esemény elmúltával a test néhány órán belül önmagától visszanyeri az egyensúlyát, növeli energiaszintjét, és helyreállítja létfontosságú erőforrásait. Ha azonban a stressz nem ér véget néhány órán belül, a test soha nem nyeri vissza az egyensúlyát. Igazság szerint a természetben egyetlen élőlény sem képes elviselni hosszú ideig a szükségállapotot. Nagyméretű agyuknak köszönhetően az emberi lények képesek elgondolkodni a problémákon, újra átélni a múlt eseményeit, sőt képesek felkészülni a jövőre vetített legrosszabb eshetőségekre is, így egyedülálló módon pusztán a gondolat erejével képesek előidézni a stresszhormonok áradását. Képesek vagyunk kizökkenteni agyunkat és testünket normális fiziológiai állapotából pusztán azzal, hogy felidézzük a jól ismert múltat vagy megpróbáljuk irányítani a kiszámíthatatlan jövőt.

Anna gondolatban minden egyes nap átélte ezt az eseményt, azt azonban nem ismerte fel, hogy a teste nem észlelte a különbséget a stresszválaszt kiváltó eredeti esemény, illetve az esemény emléke között, amely újra és újra ugyanazokat az érzelmeket váltotta ki belőle, mint az eredeti történés. Ugyanolyan kémiai anyagokat választott ki az agyában és a testében, mintha a tragédia újból és újból ténylegesen megtörténne. Ebből következően az agya egyre jobban behuzalozta a csapást az emlékezetébe, teste pedig érzelmi szempontból naponta legalább száz alkalommal ugyanolyan kémiai anyagokkal volt kénytelen találkozni, mint a múltban. Az esemény ismétlődő előhívásával akaratlanul is a múlthoz láncolta agyát és testét.

Az érzelmek a múltbeli tapasztalatok kémiai következményei (vagy visszacsatolásai). Ahogy az érzékeink észlelik a környezetből beérkező információkat, az egyes neuroncsoportok hálózatokba szerveződnek. Amint mintázatba rendeződnek, az agy egy kémiai anyagot állít elő, amely aztán végigáramlik a testen. Ezt a kémiai anyagot hívjuk érzelemnek. Jobban fel tudunk idézni egy eseményt, ha emlékszünk a hozzá kapcsolódó érzésekre. Minél intenzívebb élmény társul egy adott eseményhez – akár jó, akár rossz –, annál jelentősebb változás következik be a test kémiájában. Ha pedig jelentős változást észlelünk önmagunkon belül, az agy keresni kezdi, milyen rajtunk kívül álló tényező okozta a változást – és pillanatképet készít a külső élményről. Ezt a képet hívjuk memóriának. Ebből következően egy esemény emléke neurológiailag be tud vésődni az agyba, és a jelenet időben megmerevedve beivódik a szürkeállományunkba, ahogy ez Annával is történt. A stresszes esemény helyén és idejében jelen levő különféle emberek és tárgyak kombinációja holografikus képként vésődik be idegi architektúránkba. Így jönnek létre a maradandó emlékek. Az élmény tehát bevésődik az idegi áramkörbe, az érzelem pedig elraktározódik a testben – így válik a múltunk a biológiánkká. Más szóval: ha traumatikus eseményt élünk át, hajlamosak vagyunk ezen élmény neurológiai áramkörének keretein belül gondolkodni, és hajlamosak vagyunk kémiailag olyan érzelmeket átélni, amelyek az eseményhez kapcsolódó emóciók határain belül esnek, így teljes létmódunk – gondolkodásunk és érzelmeink – biológiailag a múltban reked.''