UTAZÁS VALÓDI ÉNÜNKBE

Pácienseim és saját tapasztalataim jóvoltából megtanultam, hogy a valódi énünkhöz vezető úton a szín olyan varázslatos lehet, akár egy bölcs. Jelenlegi nehézségeink és dilemmáink megoldása oly gyakran életünk első napjaiban található meg. Néha pedig még korábban.

Mindannyian az igazságban születünk. Csecsemőként mindannyian ismerjük valódi énünket, mely kreatív és isteni. Az igazság a valódi én. A nem valódi ént, mint a negatívitást, el kell sajátítanunk. Minden gyermek spontán módon, az igazság alapján reagál a dolgokra. Ha azonban valaki azt mondja neki: „Ne tedd ezt!", a gyermek azt gondolja: „Oh, te jó ég, jobb lesz engedelmeskedni. Ha nem engedelmeskedem, akkor lehet, hogy nem fognak szeretni." És ebből következik az a tudatalatti felfogás, hogy ha nem szeretnek, akkor nem törődnek velem, és akkor meghalok. Amikor a gyermek alapvető túlélése ilyen fenyegetésnek van kitéve, akkor ő erre azzal válaszol, hogy spontán igazságérzetét félreteszi, és a felvett én - a hamis én - alapján cselekszik, mert azért megjutalmazzák. Attól függően, hogy egy gyermek milyen messzire jut el ebben, annyira befolyásolja ez viselkedését. Végül még az is előfordulhat, hogy teljesen csak a felvett én alapján viselkedik. A gyermek „én ezt veszem fel" módon azonosítja magát, s később azonossági válságba kerülhet, amikor megkérdezi: „Ki vagyok én?" Ez nem azt jelenti, hogy a felnőttek ne adjanak útmutatást a gyerekeknek. Minden gyermeknek szüksége van arra a megfelelő irányításra, amit szüleik tapasztalata ad nekik. Amire nincsen szükségük, az a kioktatás.

Az igazság lehetővé teszi számunkra, hogy hitelesek legyünk, ami pedig arra képesít minket, hogy saját tapasztalatunk szerzőivé váljunk. Arra hatalmaz fel bennünket, hogy saját életünk irányítóivá váljunk. Az igazságérzet spontán dolog. A kellő pillanatban jelenik meg, és sohasem ugyanaz. Ezért lehet félelmetes. Az igazságot nem lehet mérni, a modern ember pedig annyira szeret mindent megmérni azért, hogy biztonságban érezhesse magát, hogy olyannyira felborul az egyensúly, hogy az akadályozza az igazság áramlását. E minta megtörésének egyik egyszerű módszere, hogy veszünk egy hosszú, mély lélegzetet, mellyel teljesen megtöltjük tüdőnket. Egy ilyen lélegzet rövidre zárja a racionális elmét, és megszabadít
bennünket, hogy újra szabadon tudjunk áramolni. A hamis én a szokás, a rászoktatás által tud és emlékezik. A valódi én semmire sincs rászoktatva. Az mindent első alkalommal tesz. A hamis én mindig megpróbál belekapaszkodni valami formulába vagy anyagba, mivel arra van kényszerítve, hogy valamiben - nem számít, miben - biztonságot találjon, ami pedig a szellem hanyatlását okozza. A hamis én elképzelése az érzelemről a negatív érzelem - amely magában foglalja a félelmet, a mohóságot, az irigységet és a féltékenységet. Minden negatív érzelmet megtanulunk. Azok nem természetesek számunkra, hanem a túlélés félelméből erednek - abból a félelemből, hogy a világegyetem nem gondoskodik rólunk. A bizalom hiánya miatt meg kell tanulnunk manipulálnunk környezetünket ahhoz, hogy biztonságban erezhessük magunkat.
Az érzelem az egyetlen megbízható igazság. Az érzelem egy kémiai folyamat, amit a testünkben tapasztalunk. Mindig az érzelem az, ami legelőször megjelenik bennünk. Az érzelmet az érzés követi, amikor tehát azt mondom, hogy ezt vagy azt érzem, akkor az azt jelenti, hogy az érzelem már létrejött testemben, most pedig ki tudom fejezni a belőle jövő érzést. Ezután tolmácsolom az érzelemből fakadó érzést, és vagy a tolmácsolásom szerint viselkedem, vagy nem. Hogy hogyan tolmácsoljuk, az attól függ, gyermekként hogyan tapasztaltuk meg környezetünket. Amikor félünk az érzelemtől, akkor az igazságtól félünk.

Az érzelmeknek nem kell velünk együtt elfutniuk. Az érzelmek megerősítik kommunikációnkat és kapcsolatainkat. Egy másik dimenziót tárnak fel előttünk; segítenek abban, hogy létezésünk gazdagabb lehessen. A hamis én tehát egy felvett viselkedés. Ez olyan viselkedés, amit azért tanultam, hogy minden rendben legyen. Megtanul habituális válaszokat adni; nem kreatív, ritualisztikussá, kényszerítővé és gyötrővé válik.

Minden rászoktatás egyfajta módja annak, hogy kiirtsuk annak a fájdalmát, hogy nem lehetünk azok, akik valójában vagyunk. A kisgyermekkori alkalmazkodás sok felnőttkori szenvedésért és boldogtalanságért felelős. Soha nem veszítjük el azt a belső tudást, hogy ismerjük az igazságot, de annyira feltételekhez vagyunk kötve, hogy rendkívül nehéznek találjuk e negatív viselkedési formák megtörését, annyira nehéznek, hogy esetleg még arra a szélsőségre is kényszerülhetünk, hogy teljesen megállítjuk az egészet. Ha vissza akarunk térni ahhoz, akik valójában vagyunk, annak szélsőséges következményei lehetnek. Úgy hiszem, amikor valaki öngyilkosságot követ el, az a végső hiábavaló próbálkozás arra, hogy vissza- vagy előrejussunk egy pillanatnyi igazsághoz. Lehet, hogy valaki számára ez az egyetlen módja annak, hogy összekapcsolódjon a valódi én azonosságával. Végül is a halál pillanata egy alapvető igazság - sajnos azonban az öngyilkosság megszakítja az élet természetes hosszát.
Mivel a lét kapcsolódik az érzéshez, azokhoz a spontán és önkéntelen mozdulatokhoz és gesztusokhoz is kapcsolódik, amelyek az igaz önkifejezést alkotják. Spontán mozdulatainkban és szavainkban közvetlenül a bennünk lakozó életerőt tapasztaljuk meg. Tudat alatt mindig is törekszünk arra, hogy visszajussunk az igazsághoz. Az igazság mindig szertefoszlatja a hamis ént. Ez a valódi, isteni én, amely a testben úgy inkarnálódott, hogy „én". Ez egy dicsőséges állapot."