''Minden megbocsátás új kezdetet jelent

Nemcsak azért vagyunk felelősek, amit teszünk,
hanem azért is, amit nem teszünk meg.
Lao-ce

Sokan mondják, hogy elengedni nem is olyan könnyű. Igen, meglehet. Néha azonban egyetlen dolog akadályoz meg minket az elengedésben: az, hogy nem tudunk megbocsátani.
Nem tudunk vagy nem akarunk megbocsátani – főleg annak nem, aki nagyon megbántott minket. Ez az egyetlen oka annak, hogy nem tudjuk elengedni a múltat. Azt akarjuk, hogy megfizessenek, akik így elbántak velünk. De van egy rossz hírem: nem fognak megfizetni. A következményeket egyedül nekünk kell viselnünk.
Mindaddig gátját álljuk életünknek, amíg meg nem bocsátunk.
Ez se nem jó, se nem rossz. Senki sem kényszeríthet arra, hogy bárkinek is megbocsássunk. Érzelmileg azonban nagy árat fizetünk ezért.
Ha például gyakran eszünkbe jutnak az elszenvedett sérelmek vagy igazságtalanságok, és nem tudunk elszakadni tőlük, folyton hasonló sérelmekben és igazságtalanságokban lesz részünk, mert a
rezonancia törvényének értelmében ezeket vonzzuk.
Sérelmeink valódi következményeit kizárólag mi viseljük, még akkor is, ha ez igazságtalannak tűnik. Akkor is, ha úgy gondoljuk, hogy annak, aki megbántott, vezekelnie kellene tettéért.
Az, akinek nem tudunk megbocsátani, valószínűleg már hetedhét határon túl van. Talán már el is felejtette az egészet, új életet kezdett és boldogan él.

Ha nem tudjuk elengedni, ha ragaszkodunk fájdalmunkhoz és a bosszú gondolatához, mi fizetjük meg az árát. Ennek a rezgéstérnek a foglyai maradunk, és környezetünket is ennek megfelelően alakítjuk. Igazságtalannak látjuk a világot. Esetleg még több igazságtalanságot szenvedünk el, s ez alátámasztja meggyőződésünket, miszerint a világ valóban nem tisztességes. Vagy elkeserítő történeteket
hallunk, s ezek megerősítenek abban, hogy nemcsak a mi életünk ilyen, hanem másoké is. Hasonló szemléletmódú embereket találunk, mivel... – úgy van, hasonló hasonlót vonz.
Végső soron mindig a mi elhatározásunkon múlik, milyen rezgésteret hozunk létre, és milyen nézőpontból szemléljük a világot. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik éveken, néha évtizedeken,
sőt akár egy életen át nem hajlandók felejteni vagy megbocsátani.
Megkeseredettségük gyakran arcvonásaikba is belevésődik. Saját gondolataik foglyaként mindig ugyanazt a nótát fújják, amelyre már senki sem kíváncsi. Mindannyian ismerünk ilyen embereket, akik idővel
egyre magányosabbak, egyre elszigeteltebbek lesznek. Gondolataikkal sokszor meg is betegítik magukat.
Te is ilyenné akarsz válni?
Rendben van, csúnyán elbántak veled. Igazságtalanok és önzők, sértők és gonoszak voltak. De életed végéig a hatalmukban akarsz maradni?
Megbocsátanod a saját érdekedben kell! Ha nem teszed, nem is léphetsz tovább. Megrekedsz, és hatalmat adsz a kezükbe saját magad felett. Talán már nem is élnek, vagy éppen boldogan élnek valaki mással. Te pedig még mindig saját engesztelhetetlenséged rabja vagy.

Ha nem bocsátasz meg másoknak, továbbra is hatalmuk lesz feletted.
Ezt akarod?

Amíg meg nem bocsátasz, és el nem engeded a régi sérelmeket, addig nem érhetnek új, nagyszerű élmények. A bosszú és a bánat rezgésterének foglya maradsz, és továbbra is hasonló eseményeket vonzol az
életedbe.
Ezért nagyon fontos, hogy némi bánkódás után (ennyi természetesen nekünk is jár, mivel a bánat is hozzájárul, hogy később a szóban forgó benyomástól meg tudjunk szabadulni) újult erővel térjünk vissza az élethez, lépjünk tovább, nézünk új feladatok után, és azt, ami régi, ami elmúlt, ne tápláljuk magunkban, mert különben rátelepszik az életünkre.''