"Az elég jó szülő, avagy a BÁTORÍTÓ

Az anya nem az a személy, akire támaszkodunk, hanem aki szükségtelenné teszi a támaszkodást.

Dorothy Canfield Fisher

Elsőre talán meghökkentőnek tűnhet e fejezet bevezető idézete, hiszen az anyasághoz legtöbben olyan fogalmakat társítunk, mint az áldozatkészség, a támogatás, a támasz. Az előző fejezetekben igyekeztem rámutatni arra, hogy egy szülőnek mindezeket nem folyamatosan, ugyanolyan mértékben és formában szükséges nyújtania, hanem mindig a gyermek igényeihez mérten. Jó, ha megbarátkozunk a gondolattal: gyermekünk előbb-utóbb maga kívánja beállítani a köztünk lévő közelséget-távolságot, eldönti, mibe avat be, kéri-e a segítségünket, akar-e „támaszkodni" ránk.

Úgy vélem, hogy az elég jó, bátorító szülő éppen azt biztosítja, hogy a támaszkodás szükségtelenné váljék, hiszen egyik szülőnek sem az a célja, hogy gyermeke folyton a segítségére szoruljon, örökké vele maradjon vagy függjön tőle. Az elég jó, bátorító szülő biztonságot nyújt, ugyanakkor teret is ad - a gyermek megismerheti és gyakorolhatja képességeit, bűntudat nélkül kiléphet a kül­világba. Ez az attitűd segíti leginkább a gyermeket, hogy önállóan megállja a helyét az életben.

Szándékosan írtam elég jó szülőt. Amikor gyermekünk szüle­tik, mind arra vágyunk, hogy jó szülők legyünk. De milyen a jó szülő? Kinek vagy minek kell megfelelnünk? Legtöbbször szűkebb-tágabb környezetünk gyakran tudattalan elvárásaihoz, a média és a reklámok sugallta képhez vagy az ideáljainkhoz pró­ bálunk igazodni. A feladat azonban nem egyszerű, mert a szülők­ kel szemben magasak az elvárások: „Légy jó szakember!", „Építs karriert!", „Keress sok pénzt!", „Légy szerető társ!", „Válj elég jó szülővé!" Szerencse, hogy nem kell tökéletes szülőnek lennünk gyermekünk egészséges fejlődéséhez, megteszi, ha arra törek­szünk, hogy elég jó szülővé váljunk.

Az elégjó anya fogalmát a már idézett Donald Winnicott vezette be az 1960-as években. A veleszületett lehetőségek minél telje­sebb kibontakoztatását szerinte az „elég jó" anyai gondoskodás biztosítja: az anya igazodik csecsemője szükségleteihez, majd gyermeke életkorának előrehaladtával képes fokozatosan a háttérbe húzódni.

25 évvel később Bruno Bettelheim osztrák származású ameri­kai pszichológus megírta Az elég jó szülő (A Good Enough Parent) című könyvét, amely már „megengedte" a szülőknek, hogy megél­jék nehézségeiket, kudarcaikat, néha negatív érzelmeket mutas­sanak: sírjanak vagy dühösek legyenek. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a gyerekek különbözősége miatt a legszerencsésebb, ha saját tapasztalatainkra és magára a gyermekre figyelünk. Szerin­te a következetes szülői magatartás segíti leginkább a normák bensővé válását: a tiszteletet következetes példa- és iránymuta­tással lehet kivívni.

Úgy válhatunk hatékonyabb szülővé, ha gyermekünk születésétől fogva törekszünk a lehető legjobban figyelni rá, szinte belehelyezkedni a lelkébe. Akkor értjük meg igazán gyermekünket, ha a nehéz helyzeteket az ő szemszögéből is látjuk, az ő érzelmeivel is észleljük, átéljük, és arra koncentrálunk, hogyan segítsük őt. Ez persze nehéz feladat, különösen olyankor, amikor gyermekünk éppen fél, szorong, dacos ellenállásával teszi próbára türelmünket, vagy számunkra is ijesztőek a megnyilvánulásai.

Ha kisgyermekünk fél a sötétben, ne firtassuk ennek okát, hiszen ő sem tudja, és azzal sem segítünk, ha bizonygatjuk, nincs oka a félelemre. Amikor a kamasz falcol, vagdalja magát, vegyük észre a problémát (ne akarjuk meggyőzni magunkat, hogy nincs semmi baj !), ne saját érzéseinkkel foglalkozzunk elsősorban (ami lehet ijedt tanácstalanság, vagy akár düh is: „Te nem vagy normá­lis! Ezzel is le akarsz járatni?"), hanem próbáljunk ráérezni a ben­ne dúló érzelmi zűrzavarra, a bizonytalanságára. A hogyanokra keressük a választ! Érezzük, amit ő érez, és koncentráljunk arra, mi hogyan segíthetünk.

Ez talán a legnehezebb, mert a beleélés képessége és a szeretet nem támad fel mindenkiben automatikusan a szülés után (sőt, akad, akiben később sem). Kate Long regényében Charlotte, a fiatal anyuka így vall erről: „A mellemre teszem, lenézek a törékeny kis koponyára, és azt gondolom: még nem szeretlek. A világért nem akarnám, hogy baj érjen, puszta kézzel mennék neki a tigrisnek is, ha fenyegetne. Mégis valami űr tátong bennem ott, ahol tudom, hogy több érzésnek kellene lennie."Mert nem a mások és önma­gunk által támasztott elvárások, még csak nem is szándékaink határozzák meg, milyen szülőkké válunk. Biológiai adottságaink talaján, leginkább saját szülő-gyerek kapcsolatunkban szerzett tapasztalataink, élményeink alakítják tudattalanul - miközben a családi és a társadalmi környezet elvárásai alapján ítéljük meg, ki a jó szülő.

Nagy a felelősségünk, mert minden gyermek a szülőjével való összehangolódásban szerzi első tapasztalatait önmagáról és a környező világról: szerethető vagy áldozat, biztonságos vagy ve­szélyes - csecsemőnk olyannak érzékeli magát, amilyennek mi őt. Ha érzelmi bizonytalanságokkal küzdünk, akkor gyermekünk szülői „tükrünkben" nem valódi önmagát, hanem szorongásain­kat, félelmeinket, ideáljainkat látja viszont. Olyan dolgokat tapasztal meg és raktároz el önmagáról, amelyek inkább rólunk, és nem róla szólnak. A szülővé válás legfontosabb feladata tehát, hogy meg­ tanuljuk szétválasztani saját érzéseinket, képeinket gyermekünk valós érzéseitől és képétől, és teljes elfogadással legyünk mind önmagunk, mind gyermekünk iránt.

Amikor kamasz gyermekünk indulattal bevágja az ajtót, ki­ oktatás („Nálunk ez nem szokás!") vagy fenyegetőzés („Majd én megmutatom, hol vagdosd az ajtót!") helyett álljunk meg egy pillanatra, vizsgáljuk meg érzéseinket, és próbáljuk beleképzel­ni magunkat gyermekünk lelkiállapotába is! Csak ezután csele­kedjünk. Fókuszáljunk arra, hogyan segíthetnénk őt. Ha ennek szándéka megvan bennünk, akkor már az elég jó szülővé válás útján járunk, mert elég jó szülőnek senki nem születik. Sőt az is ritka, hogy valakit két elég jó szülő nevelt fel, és tálcán kapta a kiváló mintákat.

Nem hiszek abban, hogy létezik elég jó szülői személyiség. Szá­momra ugyanis az elég jó szülő nem egy ember, aki példaként állhat elénk, hanem szándék, törekvés, amely hol sikerre visz, hol nem: egy tartalmas cél, egyfajta iránytű folyamatos fejlődésünk­höz. Bár tudattalanul hozott, kéretlen örökségünk - akaratunk ellenére is - megszínezi kissé a folyamatot, szándékaim szerint a következő oldalak segítenek mind motiváltabban, tudatosabban fejleszteni önmagunkat.

Értékes érzelmek

Változatos érzelmeink, érzéseink a legmélyebb valónkhoz tartoz­nak, és mindenhová elkísérnek. Napjaink felületes elvárásai sze­rint ugyanakkor uralkodnunk kell érzéseinken, muszáj lazán vennünk az életet, és lényegében állandóan boldognak kellene len­nünk. Lehetetlen kihívásról van szó, hiszen az ember létezésétől fogva fél, ha fenyegető helyzetbe kerül; dühös, ha frusztráció éri; szomorú, ha elveszít egy számára fontos személyt; és elborzad a szörnyűségek láttán. így természetes, és akkor is ez az egészsé­ges, amikor éppen nem trendi.

Valamennyien tapasztaltuk, hogy az érzelmek megélésével, kimondásával megszabadulhatunk terheinktől és mélyíthetjük kapcsolatainkat. Csak azzal vagyunk bensőséges kapcsolatban, akiben megbízunk annyira, hogy megnyílhatunk előtte, meg­ mutathatjuk örömünket, bánatunkat, akivel együtt sírhatunk és nevethetünk. Akivel csak az időjárásról, a divatról, a pénzről beszélhetünk, azzal felületes kapcsolatot tartunk fenn, legyen az bármilyen rendszeres. Valódi, mély köteléket az érzelmek terem­tenek két vagy több ember között.

A bátorító szülő arra biztatja gyermekét, hogy egészséges ter­mészetességgel fejezze ki érzelmeit, élje meg a szeretetet, az örö­möt, a dühöt, a szomorúságot és a félelmet is. Azt mutatja neki, hogy a harag nem a rosszaság, a gyengédség nem a gyengeség, az odaadás nem a sebezhetőség jele. A gyermek így tudja aztán felnőttkori kapcsolataiban is mélyen megélni az érzelmeit, kimu­tatni szeretetét, erősíteni a bizalmat, megteremteni az intimitást, anélkül, hogy attól tartana, „kiadja magát"."