''Az új elme új géneknek ad jelzéseket a testben

Hogy jobban megértsük, hogyan működik a mentális gyakorlás, nem árt tisztázni pár kérdést az agy anatómiájával és neurokémiájával kapcsolatban. Először is itt van a frontális lebeny, közvetlenül a homlokcsont mögött, ami nemmás, mint a kreatív központunk. Ez az agynak az a része, amely új dolgokat tanul, új lehetőségekről álmodozik, tudatos döntéseket hoz, célokat tűz ki, és így tovább. Hogy úgy mondjuk, ez az elnök-vezérigazgató, de ami még fontosabb, szintén a frontális lebeny az, amely lehetővé teszi, hogy megfigyeljük önmagunkat, illetve értékeljük tetteinket és érzéseiket. Ez a tudatunk székhelye. Ez azért fontos, mert ha jobban tudatosítjuk gondolatainkat, akkor végső soron jobban tudjuk irányítani is őket.
Ha mentálisan elpróbálunk valamit, és teljes figyelmünket a kívánt eredményre összpontosítjuk, a frontális lebeny a szövetségesünk, amennyiben segít lejjebb tekerni a külvilág zaját, így nem vonják el annyira a figyelmünket a külvilágból származó érzékszervi ingerek. Agyi képalkotó eljárások tanúsága szerint amikor erősen koncentrálunk - például mentális felkészülés során -, az idő és a tér percepciója csökken.
Ez azért van így, mert a frontális lebeny lejjebb tekeri a beérkező információkat az érzékelő központokból (amelyek azért felelnek, hogy a testünket „érezzük” a térben), a motoros központokból (amelyek a testmozgásokat irányítják), az asszociációs központokból (ahol az egyéniségünket és önazonosságunkat meghatározó gondolatoknak), valamint a fali lebenyből (ahol az idő feldolgozása zajlik). Minthogy így felülemelkedünk a környezetünkön, a testünkön, sőt, még az időn is, gondolataink valóságosabbá tudnak válni magánál a tényleges valóságnál is.
Amint elképzelünk magunknak egy új jövőt, elgondolunk egy új lehetőséget, és elkezdünk konkrét kérdéseket feltenni például hogy Milyen érzés lenne e nélkül a fájdalom nélkül, illetve a vele járó korlátozottság nélkül élni? A frontális lebeny működésbe lép. Pár pillanat alatt létrehozza azt a szándékot, hogy egészségesek akarunk lenni (így tisztázni tudjuk, hogy pontosan mit is akarunk, és mi az, amitől meg akarunk szabadulni), valamint azt a mentális képet, hogy egészségesek vagyunk, így el tudjuk képzelni, milyen érzés lesz fájdalom nélkül élni.
A frontális lebenynek az agy vezérigazgatójaként hozzáférése van az agy összes többi részéhez. Így hát elkezdi kiválasztani a neuronhálózatokat, és létrehozni azt az új mentális állapotot, amely választ ad erre a kérdésre. Mondhatjuk, hogy olyan, mint egy karmester, aki lecsendesíti a régi hangokat (a neuroplaszticitásnak köszönhetően visszanyesi a régi szinaptikus kapcsolatokat) és új neuronhálózatokat választ ki az agy különböző részeiről, majd összekapcsolja őket, hogy létrejöjjön egy olyan mentális szint, amely azt tükrözi, amit elképzelünk. A frontális lebeny az, ami megváltoztatja az elmét - azaz arra készteti az agyat, hogy másfajta szekvenciákban, mintázatokban és kombinációkban működjön. Ha a frontális lebeny ki tudja választani a különféle neuronhálózatokat és zökkenőmentesen létre tudja hozni velük az
új mentális szintet, megjelenik egy kép, avagy belső reprezentáció a lelki szemeink előtt, vagyis a frontális lebenyben.
Térjünk most át a neurokémiára! Ha a frontális lebeny elég sok ideghálózatot késztet arra, hogy egyszerre tüzeljenek, miközben egy határozott célra összpontosítjuk a figyelmünket, akkor eljön az a pillanat, amikor a gondolat válik tapasztalattá az elménkben - vagyis a belső valóság valóságosabbá válik a külső valóságnál. Ha a gondolat tapasztalattá válik, elkezdjük úgy érezni magunkat, mint ahogyan akkor éreznénk, ha az esemény a valóságban is megtörténne (ne feledjük, az érzelmek a tapasztalatok kémiai lenyomatai). Agyunk létrehoz egy másfajta kémiai hírvivőt — egy neuropeptidet -, és útjáramindítja a testi sejtek felé. A neuropeptid megkeresi a megfelelő receptorokat, azaz kapcsolódási pontokat a különféle sejteken, hogy átadhassa az üzenetet a test hormonális központjainak, végül pedig a sejt DNS-ének — a sejtek pedig értesülnek róla, hogy egy adott esemény bekövetkezett. Amikor a sejt DNS-állománya megkapja ezt az új információt a neuropeptidtől, úgy reagál rá, hogy egyes géneket bekapcsol (felfokoz), másokat pedig kikapcsol (lenyom), így segítve az új létállapot kialakulását. A felfokozást és lenyomást képzeljük el úgy, mint ahogy a fényerőszabályzós villanykapcsolóval lehet állítani az izzó világosságát. Ha egy gén „felgyullad”, akkor aktiválódik és proteint állít elő, ha pedig lekapcsolódik, akkor deaktiválódik és elhalványul — így már nem állít elő annyi proteint. Mindennek hatásai mérhető fizikai változásokként jelentkeznek a testünkben."