"A MÚLT CIPELÉSE

Az emberi elme képtelen, pontosabban fogalmazva: nem hajlandó szélnek ereszteni, nem akarja letenni a múltat. Gyönyörűen szemlélteti ezt a két zen szerzetes, Tanzan és Ekido története, akik olyan úton lépdeltek, amely a heves esőzés hatására rendkívül sárossá vált. Egy falu közelében találkoztak egy fiatalasszonnyal, aki éppen az úton próbált átkelni, ám a sár olyan mély volt, hogy az tönkretette volna a selyem kimonóját. Tanzan azonnal a karjaiba kapta a hölgyet, és átvitte az út másik oldalára.

A szerzetesek csendben folytatták útjukat. Öt órával később, amint közeledtek a számukra szállásul szolgáló templomhoz, Ekido nem tudta tovább visszatartani magát, és kifakadt: „Miért cipelted át azt a lányt az úton?! Nekünk szerzeteseknek nem szabad ilyesmit tennünk!”

„A lányt én már több órája letettem – felelte Tanzan. – Te még mindig cipeled?”

Most képzeld el, milyen lenne az élet azok számára, akik állandóan azt tennék, amit Ekido! Nem tudnák, illetve nem lennének hajlandóak belül elengedni a szituációkat, s magukban így egyre több terhet halmoznának föl. Ha ezt elképzelted, máris képet kaptál arról, hogy milyen is az élet a bolygónkon élık többsége számára, hogy elméjükben a múlt milyen hatalmas súlyú terhét cipelik folyton.

A múlt emlékként él benned, ám az emlékek önmagukban még nem jelentenek problémát. Történetesen emlékezés révén tanulunk a múltból és a múltban elkövetett hibákból. Ha az emlékek – más szóval: a múlttal kapcsolatos gondolatok – teljesen eluralnak, csak ekkor válnak teherré, ekkor lesznek problematikusak, és ekkor válnak éntudatod részévé. Ez esetben a személyiséged, amit a múlt kondicionált, a börtönöddé válik. Emlékeid éntudattal ruházódnak fel, és a történetedet tekinted önmagadnak. Ez a „kis én” egy illúzió, ami eltakarja valódi identitásodat: az idő és forma nélküli jelenlétet.

A történeted azonban nem csupán mentális, hanem emocionális emlékből – folyamatosan újra átélt, régi érzelemből – is áll. Hasonlóan a szerzeteshez, aki a gondolataival táplált neheztelésének a terhét öt órán keresztül cipelte, a legtöbb ember hatalmas súlyú, fölösleges – gondolati és érzelmi – málhát hurcol egész életében. Sértettségükkel, bánkódásukkal, ellenségeskedésükkel és bűntudatukkal önmagukat korlátozzák. Érzelmi gondolkodásuk az énjükké vált, ezért belecsimpaszkodnak a régi érzelembe, mert az erősíti az identitásukat.

Mivel az emberek hajlamosak állandósítani régi érzelmeiket, szinte mindenki hurcol az energiamezejében fölhalmozott régi érzelmi fájdalmat, amit én „fájdalomtestnek” nevezek.

Megtehetjük azonban, hogy nem növesztgetjük tovább a már meglévő fájdalomtestünket. Megtanulhatjuk „szárnyaink csapkodásával” megtörni a régi érzelem fölhalmozásának és fenntartásának szokását, függetlenül attól, hogy valami tegnap vagy harminc évvel ezelőtt történt. Megtanulhatjuk, hogy az elménkben ne tartsunk életben helyzeteket és eseményeket, hanem figyelmünket állandóan a tiszta és időtlen jelen pillanatra tereljük vissza, ahelyett, hogy holmi mentális film produkálásába keverednénk. Akkor már maga a jelenlétünk lesz az identitásunk, s nem gondolataink és érzelmeink.

Soha semmi sem történt a múltban, ami megakadályozhatná, hogy most a jelenben legyél; és ha a múlt képtelen megakadályozni, hogy most jelen légy, akkor ugyan milyen ereje van a múltnak?

AZ EGYEDI ÉS A KÖZÖS

Az összes olyan negatív érzelem, amellyel megjelenése pillanatában nem nézünk teljesen szembe, hogy a maga valóságában lássuk, nem foszlik teljesen szét. Fájdalommaradékot hagy hátra.

Különösen a gyerekek találják az erősen negatív érzelmeket túl nyomasztónak ahhoz, hogy azokat kezelni tudják, és ezért hajlamosak megpróbálni nem érezni őket. Ha nincs mellettük olyan, teljesen tudatos felnőtt, aki szeretettel és együttérző megértéssel segíti őket az érzelmükkel közvetlenül szembenézni, akkor a gyerek számára valóban az egyetlen lehetőség a „nem érezni” választása. Ezt a korai védekezési mechanizmust azonban sajnos többnyire felnőtt korára is megőrzi. Az érzelem felismeretlenül tovább él odabenn, és közvetett módon nyilvánul meg, például szorongásként, haragként, dührohamként, rosszkedvként, vagy akár testi betegségként. Egyes esetekben ez minden bensıőéges kapcsolatot megakadályoz vagy elszabotál. A legtöbb pszichoterapeuta találkozott már olyan pácienssel, aki azt állította magáról, hogy tökéletesen boldog gyerekkora volt, s aztán idővel kiderült, hogy ennek történetesen épp az ellenkezője az igaz. Ezek az extrémebb esetek, ám tény, hogy senki sem élheti le a gyerekkorát úgy, hogy közben ne élne át érzelmi fájdalmat. Még ha mindkét szülőd megvilágosodott lenne, javarészt akkor is tudattalan világban nőnél fel.

Az összes olyan erős, negatív érzelem, amivel nem néztél teljesen szembe, amit nem fogadtál el, s utána nem eresztetted szélnek, olyan fájdalommaradékokat hagyott hátra,

amelyek tested sejtjeiben élő energiamezővé álltak össze. Ez nem csak gyermekkori fájdalomból áll, hanem azokból a fájdalmas érzelmekből is, amelyek később, serdülőkorodban és felnőttkorodban adódtak hozzá, s amelyek nagy részét az ego hangja teremtette meg. Ez az az érzelmi fájdalom, ami elkerülhetetlenül útitársad lesz, ha életed alapja a hamis éntudat.

A régi, ám még mindig rendkívül eleven, szinte minden emberben ott élő érzelem energiamezeje: a fájdalomtest.

A fájdalomtest azonban nemcsak egyedi jellegű. Szerepet játszik benne az a fájdalom is, amit az emberiség történelme – a törzsi háborúk, a rabszolgaság, a fosztogatás, a megerőszakolás, a megkínzás és az erőszak egyéb formáinak a története – során számtalan ember átélt. Ez a fájdalom még mindig ott él az emberiség közös pszichéjében, és naponta gyarapszik; meggyőződhetsz róla, ha ma este megnézed a tévéhíradót, vagy ha megfigyeled az emberi kapcsolatokban zajló drámákat. A kollektív fájdalomtest valószínűleg bekódolódik minden emberi DNS-be, jóllehet, ezt még nem mutatták ki.

Minden újszülött, aki belép e világba, már érzelmi fájdalomtestet cipel. Némelyikük súlyosabbat, sűrűbbet, mint a többiek. A csecsemők egy része többnyire meglehetősen boldog. Más csecsemők viszont mintha tengernyi boldogtalanságot hordoznának magukban. Igaz ugyan, hogy egyes csöppségek sokszor azért sírnak, mert nem kapnak elegendő szeretetet és figyelmet, ám mások minden szemmel látható ok nélkül sírnak, mintha azt akarnák elérni, hogy minden köröttük levőt ugyanolyan boldogtalanná tegyenek, mint amilyenek ők. (Ezt gyakran sikerrel teszik.) Ők az emberi fájdalom súlyos, nagy adagjával érkeztek ebbe a világba. Más csecsemők azért sírnak gyakran, mert érzik anyjuk és apjuk negatív érzelmeinek a kisugárzását, s ez bennük fájdalmat okoz. Ez mellesleg a fájdalomtestüket is növeszti, hiszen szüleik fájdalomtestéből energiát szívnak magukba. De akármi is a konkrét helyzet, a gyermek fizikai testének növekedésével a fájdalomteste is gyarapszik.

A könnyű fájdalomtestű csöppség nem feltétlenül válik lelkileg „fejlettebb” férfivá vagy nővé, mint a sűrű, súlyos fájdalomtestű. Gyakran ennek épp az ellenkezője történik. A súlyos fájdalomtestű embereknek általában nagyobb az esélyük a spirituális fölébredésre, mint a viszonylag könnyű fájdalomtestűeknek. Jóllehet néhányuk a súlyos fájdalomtestük csapdájába zártan marad, sokuk azonban eljut egy olyan szintre, ahol már képtelen tovább élni a boldogtalanságával, s emiatt erős ösztönzést érez a felébredésre.

Vajon az emberiség közös tudatában miért olyan meghatározó kép Krisztus szenvedő testének, haláltusától eltorzult arcának és megannyi vérző sebének a látványa? Emberek milliói – különösen a középkorban – nem éreztek volna annyira mély rokonságot vele, ha bensőjükben valami nem rezonált volna azzal, ha azt tudattalanul nem saját belső valóságuk (fájdalomtestük) külső megjelenéseként látják. Ők még nem voltak elég tudatosak ahhoz, hogy azt közvetlenül magukban ismerjék fel, ám számukra a kép e tudatossá válási folyamat kezdetét jelentette. Tekinthetünk Krisztusra úgy, mint az archetipikus emberre, aki egyszerre testesíti meg a fájdalmat és a transzcendálás lehetőségét."