''Egy kör igazi közepe egy pont. Egy pontnak azonban se kiterjedése, se fizikai helye nincs. Így a pont mind az érzékelésünk, mind a képzelőerőnk számára megfoghatatlan. Nem a mi világunkból való, mert a mi világunkban mindennek van kiterjedése és dimenziója, mert a világ: forma. A pont viszont egy másik létezési rendbe tartozik, a világon túl létezik, a szó szoros értelmében metafizikai. Egységet, egészséget, tökéletességet szimbolizál, így minden kultúrában és korban Isten szimbóluma.
A pontban benne van minden, de csak mint lehetőség, mint megvalósulatlan állapot. Kör és gömb születik belőle, ezek a pont megjelenési formái. Ami a pontban még metafizikai lehetőség, az a körben és gömbben formára lel. A kör a pont plusz dimenziója, így a kör a középpontból él, az határozza meg, akkor is, ha ez számunkra megfoghatatlan. A pont és a kör – az Isten és a világ – az egy és a sok, a megnyilvánulatlan és a megnyilvánult, a tartalom és a forma, a metafizikai és a fizikai – fogalmi párok, és ugyanazt jelentik. Hasonlatként a mag és a kifejlett növény viszonyára gondolhatunk. Fel kell ismernünk, hogy a kicsiben, a részben bennfoglaltatik az egész, mert nekünk, embereknek a megismeréshez mindig szükségünk van a dimenzionalitásra (vagyis a térbeli kiterjedés szempontjának figyelembevételére). Azért kell az embernek a látható formák világa, hogy felismerje benne a Láthatatlant. Azért van szükségünk testre, hogy tudati tapasztalatokat szerezhessünk. A látható világ a transzcendenciával (azaz a tapasztalatfelettivel, az érzékfelettivel, a nem anyagival) való kapcsolatfelvétel eszköze. Isten a világ által nyilatkoztatja ki magát a – mondják a keresztények, míg a buddhista így fogalmaz: a nirvána és a prakriti azonos. Ugyanígy vélekedik a szufimester, Ibn Arabi is, amikor azt mondja: "Bizonyossággal nem létezik semmi más, mint Isten, a Legfelsőbb, az ő tulajdonságai és az ő cselekedetei. Minden az övé, minden tőle származik, és felé halad. Ha csak egy szempillantásra is elválna a világtól, úgy a világ abban a pillanatban eltűnne. A világ csak úgy maradhat meg, hogy ő fenntartja és megőrzi. A lényéből áradó fény pedig olyan hatalmas, hogy túllépi felfogóképességünk határait, és mi csak a teremtését ismerhetjük fel, amely őt elfedi." (Ibn Arabi: Utazás a hatalom urához)

Az Isten és a világ, a valóság és az illúzió azonossága egy nagy titkot rejt magában, amely mellett sokan túl gyorsan elmennek. E paradox összefüggés helyes ismerete két extrém viselkedésmódtól óvhat meg bennünket:
Vagy elveszünk az anyagi világban (materializmus), vagy megkíséreljük a menekülést a formák világából, abban a tévhitben, hogy a spiritualitást a világon kívül találjuk meg. De a világból nem menekülhetünk, hiszen az csak a tudatunkban létezik. A világot fel kell tehát használni a Középponthoz vezető úthoz; a megváltáshoz. A világ felhasználása azt jelenti, hogy élünk benne, tudatosan megküzdünk vele, tán-
colunk, dolgozunk, játszunk, és e tevékenységeket segédeszközként használjuk fel a pont megtalálásához, amelyben egyesül a sokféleség.
A világ törvénye a mozgás, a Közép törvénye a nyugalom. A világban az élet mozgás, aktivitás, tánc. Életünk állandó tánc a Közép körül, állandó körözés a láthatatlan Egy körül, akinek mi – mint kör létünket köszönjük. A Középpontból élünk akkor is, ha nem tudjuk érzékelni, csupán vágyunk rá. Ahogy a kör nem feledheti eredetét, úgy mi is vágyunk a Paradicsom után. Akármit teszünk, azért tesszük, mert a közepet keressük, a mi közepünket, a Közepet: a megnyugvás pontját.
Minden tevékenyég mögött ott áll a változás utáni vágy, és benne nyilvánul meg a mindenkori helyzetünkkel való elégedetlenség. Amíg ember van a világon, mindig cselekedni, mindig változtatni fog, hisz a világon nem lehet tartós az elégedettség. Csak a Közép elérése, a Pontba való belépés vált meg, szabadít meg az elégedetlenségtől. De hol található ez a Pont? Sehol, hiszen nincs helye – mindenütt, mert ő minden lét alapja. Meg kell tanulnunk meghúzni köreinket, egyre szorosabbra húzni azokat, míg egész életünk nem forog körülötte; a Pont körül.
Nem véletlenül jelenti az ógörög "vétkezni" egyidejűleg azt is: 'elvéteni a pontot'. (Magyarul szintén! A fordító.) Elvétjük a közepet, s bűnben élünk, mert kiválunk. Ezt a különválást kell megszüntetni, ezt a szakadékot kell áthidalni.
A láthatatlan Közép körüli szakadatlan körözés életünk alapmintája. A tánc eredetét tekintve: rituális történés. Az emberi élet rituális ábrázolása. Ezért lehet a táncot, mint segédeszközt, misztikus tapasztalatok szerzésére felhasználni, ahogy ezt például a dervisek teszik. De az általunk jól ismert rítusok mögött, – pl. amikor a pap körmenetkor körbejárja az oltárt – ugyanaz a szimbólumtartalom rejlik: a közép körüli tánc.''